Kultúregyszarvú

A világ nagy összekapcsolódások halmaza. Hatások és ellenhatások hosszú sora, amik az atomok szintjétől emberi sorsok egészéig mindent befolyásolnak. Az élet dinamizmusa. Ez a történet is erről szól. Anyáról, lányáról, generációkról, társadalmi elvárásokról.  A miértekről.

IDA

Ida a tükör előtt állva vizslatja arcát. A késő tavasz hajnali fényei sejtelmesen világítják meg a kis tetőtéri fürdőszobát. Ezeknek a fényviszonyoknak bár jótékonyan fednie kellene a hét megpróbáltatásainak nyomát a bőrén, mégis látszik minden aggodalom, idegesség és álmatlan pillanat a vonásaiban. Pontosan látja a designer táskákat megszégyenítő karikákat a szeme körül, sápadt arcát, fakó tekintetét. A saját szemébe nézve lassan fogalmazódik benne a kérdés, amit végül nem mer feltenni magának. „Jó helyen vagyok?”.

Fél. A lelke mélyén tudja, hogy szembe kell néznie önmagával, de még nem áll készen rá. Halogatja, mint oly sok minden mást is az életében. Hajlamos mindent odáig odázni, amíg már kénytelen foglalkozni a szembejövő gondokkal, kihívásokkal. Nem kimondottan felnőtt hozzáállás, de ő maga sem biztos benne, hogy tényleg felnőtt-e. Lassan 30 éves, egy menő multi értékesítési osztályán dolgozik. Az átlagnál jobban keres. Nem csak hogy eltartja magát, még takarékoskodni és utazgatni is tud. Bulikba és színházba jár. Olvasott és értelmes lány, a társadalom szemében megfelel az elvárásoknak. Mégsem érzi, hogy a felnőttek illusztris társaságának a tagja lenne.

Néhány percnyi instant önanalizálás után rájön, hogy erre most nincs idő, indulnia kell a ballagásra. A kisöccse most fejezte be a középiskolát, ez igazi büszkeséggel tölti el. Ida elmosolyodik. Az öröm röpke pillanatát egy egészen más gondolat váltja fel hirtelen. Egy újabb családi esemény a népes famíliával, ezernyi rokonnal és még annál is több kedvesnek szánt, ám kellemetlen kérdéssel. Elindulni mindig nehéz ezekre az összeröffenésekre, ám amikor ott van, a végén szinte mindig jól érzi magát. Az évek alatt megtanult nevetni másokkal magán és nem túl komolyan venni a szurkálódásokat. Hitte, hogy mindennek a kulcsa a kellő önirónia és humorérzék. Fontos neki, hogy elfogadják. Csak fáradt.

Az interneten gyorsan rákeres milyen idő lesz, majd ennek megfelelően előtúr egy bohókás, csinos ruhát és belebújik. Szereti a színeket. Pörgős, virágos szoknyájában már a konyhában egy profi rutinjával készíti össze a kotyogós kávéfőzőt. Indulás előtt még kell egy jó fekete. Ahogy bugyog fel a koffein, Ida orra kitágul és mélyen magába szívja illatával az éberséget. Napszemüveg, kulcsok, pénztárca, ablakok becsukva. Indulhat a menet.

KLÁRA

„Vajon mindent megfelelően előkészítettem? Még ki kell vasalni az abroszokat. Több jeget kellett volna bekészítenem…”- kavarognak megállíthatatlanul a gondolatok Klára fejében. Az ágyban fekszik, hallgatja férje halk horkolását és listákat gyárt. Mint minden ilyen buli hajnalán - már túl a megbánás fázisán, hogy miért is szerveznek ekkora hacacárét – próbálja összeszedni a teendők hosszú sorát, hogy minden rendben menjen.

Nem tudja elkergetni magától az érzést, hogy mindennek tökéletesnek kell lennie. Hiszen jön az összes rokon, csak a rend és tisztaság jöhet szóba, semmi más. Telnek a hosszú percek a plafont nézve, a türelmetlenség már feszíti belülről. Túl akar lenni a napon, vágyik rá, hogy a nap maradéktalanul jól sikerüljön. Kikecmereg hát az ágyból és kimegy a konyhába. Mint egy zsonglőr, egyszerre virágokat locsol, kávét főz, ellenőrzi a fagyasztóból kivett töméntelen húsmennyiséget a bográcsozáshoz, megmossa a zöldségeket és előkeresi a terítőket. Bár ezt a mutatványt 10 perc alatt hajtja végre, mégsem tapsolja meg senki.

Klára pontosan tudja mi a kötelessége, amit a családi tűz őreként boldogan el is végez, de azért titkon hiányzik neki az elismerés. Hogy a családja értékelje azt az erőfeszítést, amit mindennap értük tesz. Tudja, hogy becsülik, de a kimondott szavaknak és tetteknek azért néha jobban örülne. Nem olyan korban nőtt fel, ahol az emberek szabadon beszélnek az érzéseikről vagy dicsérik a másikat – talán a lelke mélyén, de ezt be nem vallva ezért is vágyja mindezt oly annyira.

Immár a reggeli tejeskávét szürcsölve észreveszi, hogy a tegnapi újságok az étkező kockás abroszán hevernek. Csöndben elkezd fortyogni. Nem hiszi el, hogy bár ezerszer elmondta, hogy ne hagyjanak szerteszét a fiúk mindig mindent, mégis gúnyosan nevetnek a szemébe most a vitriolos hasábok. Ezen a fontos reggelen, amikor az egész családnak bizonyítani kell. Még nincs hét óra, de már bosszús. Ez visszaveti a hatékonyságot, így hát vesz egy mély levegőt és kicsit megnyugodva ismét a listáiba réved.

Elkezd figyelni a TV-re, ami eddig csak háttérzajként volt jelen. Az időjárásjelentés azt mondja, hogy kicsit szeles, de derűs nap lesz a mai. Kiváló időjárás egy ballagáshoz és a kerti partyhoz.

A BALLAGÁS

A Kertész család apraja-nagyja felsorakozott az ünnepségen. Egy, közösen lélegző egységként figyelték, ahogy a legkisebb családtag társaival együtt búcsút vesz iskolája falaitól. Mindegyikük szívét a büszkeség és szeretet járta át. Klára szokás szerint könnyeivel küzdött, míg Ida bár tartotta magát, de meghatódva állt anyukája mellett.

Már nyoma sem volt a fél órával ezelőtti feszültségnek, amit az autóban zajló parázsvita váltott ki. A szóváltás az időjárásnak nem megfelelő öltözetről tett epés megjegyzéssel indult, hisz „egy felnőtt nőnek tudnia kéne, hogy ilyenkor még nem illik szandálban jönni”, ami hamar átfordult az „itt ez a sok vendég, tessék velük rendesen viselkedni” hegyibeszédbe. Ennek eredményeképp a két makacs nő gyanús és csöndes hallgatásba burkolózott.

Az igazgató ünnepi beszédének elején a fontos pillanatok megéléséről kezdett értekezni, ami mind anya és mind lánya szívét is kezdte meglágyítani. Érezték mindketten, hogy ez most nagyobb náluk és a csacska vitáknak itt nincs helye. Hisz ők egy család és bár viták vannak, összetartoznak. Jóban és rosszban. Minden génjükbe kódolt kényszerükkel, különbözőségükkel és egymás iránti őszinte szeretetükkel együtt.